Ámor...(18+)

Andy:

- Nem hiszek neked... - csengett a fülemben még mindig a dacos hangja, a kezemet szorongatta és a festék elmosódott az arcán a könnyektől...
- Én nem hazudhatok... és miért is tenném... - néztem rá kérdőn...
- De ha te vagy a próféta, aki majd megváltja a világot és én pedig... mint kiderült... a gonosz gyermeke, akkor sehogy sem jó...
Kirántotta a kezét a szorításomból... gyöngyház színű áttetsző szárnyai megremegtek és abban a szempillantásban el is tűnt előlem... Amara némán hallgatott eddig...
- Ezt jól megcsináltad... - duzzogott... - most kereshetem meg... tudod milyen nehéz megtalálni egy vértündért? - bosszankodott...
- Amara... segítened kell... nem veszíthetem el...
- Tudod ugye, hogy meg kell hogy öljön téged... hiszen erről szól a jóslat...
- Tudtam, hogy... a gonosz gyermekének keze által kell meghalnom, de azt nem, hogy a gonosz gyermekébe bele kell, hogy szeressek...
Amara kinyújtóztatta hófehér angyal szárnyait...
- Na igen, ez apámat is meglepte... épp ezért vagyok itt én.. - húzta ki magát büszkén... - de most meg kell keresnem Winter-t és ez közel sem lesz olyan könnyű, mint legutóbb...
Leültem az asztalhoz és elgondolkoztam... egy pillanat alatt megremegett előttem a levegő... és hirtelen kékes fény áradt szét a szobában...
- Apa... - húzta össze magát Amara... - te itt? - de Ámor szigorú pillantásával elhallgattatta őt...
- Ne aggódj Próféta... visszahozom őt neked, de az, hogy továbbra se akarjon megölni... már a te dolgod lesz... és a lányomé... - mondandóját lezárva eltűnt a szobából... valójában, azt sem tudtam, hogy tényleg ott volt-e...

Winter:
Némán ütem egy padon, aminek enyhén alkohol szaga volt így vasárnap hajnalban, nyilván a mellettem horkoló részeg fiatalnak köszönhetően... nem bántam, hogy ott ül de fullasztó volt a tömény alkohol gőz. a homlokára érintettem az ujjamat, mire felébredt és elballagott, vissza sem nézve.
- Winter... kedvesem... jó lenne, ha meg tudnánk ezt beszélni... -hallottam meg egy férfi hangját...
Szőkés hajával és fehér öltönyével szinte azonnal felismertem, pedig soha nem láttam még...
- Ámor...
- Pontosan... ami a fiút illeti...
- Nem akarok beszélni róla, még magával sem...
- De a szerelmetek megmenthet...
- Hogy szerethetek valakit, akit meg kéne hogy öljek... mi lesz ha az apám akarata felül kerekedik rajtam... ha megölöm a prófétátokat... akkor is itt fogsz állni mosolyogva és a szerelmet hirdeted???? - ahogy felálltam és elé léptem vettem csak észre, hogy milyen magas... lenézett rám...
- Winter... ha a szerelmetek legyőzi az apád akaratát.... akkor a szerelmetek megmenti a világot... a teljes pusztulástól... - mosolya és hangja gyengédek voltak...
- Nem vagyok elég bátor, hogy próbára tegyem az erőmet... mi lesz, ha elbukom...? Mi lesz ha... - nyeltem egyet...
- Ha a közeledben van valaki könnyebb őt szeretni, mint ha el akarod felejteni és lassan meggyűlölöd az emlékét is, mert annyira fáj a hiánya... nem gondolod?
- Ha egymás mellett leszünk... nem akarom majd megölni...?
- Dehogynem, csak akkor a vágy mellet, amit apád táplál... ott lesz a vágy amit Andy iránt érzel... a szerelem ami mindennél erősebb kötelék és hogyan is ölhetnél meg valakit... akihez kötődsz? - kinyújtotta a kezét és megfogta az enyémet...
- Mehetünk?
Csak bólintottam és ellepett valamiféle kék köd, ami úgy világított, hogy be kellett csuknom a szemem... mikor legközelebb kinyitottam Andy állt előttem. A szoba üres volt, kettesben voltunk... nem tudom hova lett Ámor, sem azt hogy hova lett Amara... de nem bántam, hogy eltűntek...
Csak némán a kezemért nyúlt, magához húzott és csókja máris égett a számon... szavak nélkül értette meg velem, nem létezhetünk egymás nélkül...
- Gyere... - suttogta... az ágyhoz vezetett én pedig csak bambán bámultam rá... sok dolgot tehettem talán az előtt, de nem emlékszem rá... megremegett a lábam az idegességtől... biztos megérezte a feszültségemet, de csak mosolyogva lehúzta a ruhám pántját, amitől az a földre hullott... a szárnyaim széttárultak és megremegtek csillámos fényt szórva a szoba falaira... Andy leült az ágy szélére és az ölébe húzott... tovább csókolt, miközben ujjai a testemet cirógatták forrón, amíg elmúlt az idegesség és helyét átvette az izgalom... a szárnyaim a hátamra feszültek újra, mikor hanyatt végigfektetett az ágyon és vágyakozó tekintettel fölém hajolt.
- Szólj, ha... - kezdett volna bele, de nem hagytam, ajkaira tapasztottam a sajátomat és lábaimat a csípője köré fonva közelebb húztam magamhoz... a vágyat, amit éreztem nem ismertem azelőtt...
- Én... -suttogtam elhaló hangon, szinte belefulladva a pillanatba... megállt egy pillanatra és kérdőn nézett rám... - azt hiszem mindennél jobban akarom... - mosolyogtam rá... Felbátorodva csókolt újra... ahogy lehúzta magáról a trikót, annak anyaga végigsimított a meztelen mellemen, amitől a hátam megfeszült és a számat elhagyta egy halk sóhaj, és bár ösztönös volt, még magamat is megleptem... Szinte abban a pillanatban éreztem, hogy a kiadott hangomtól megtáltosodva belém hatol... én pedig először megremegtem az apró fájdalomtól... hirtelen úgy nézett rám, mint aki szellemet lát...
- Miért... nem szóltál? - suttogta... és lemászott rólam...
- Mégis miről? - éreztem, hogy gombóc nő a torkomban... és a szememet könnyek égetik... - valamit elrontottam?
- Nem dehogy, de te még... soha nem voltál senkivel? - magához ölelt, amitől kissé megnyugodtam...
- Nem tudom... én... nem emlékszem a kórház előtti életemre... - néztem rá a fátyolos fényen keresztül, amit a könnyeim teremtettek a szemem elé... ő pedig lehajolt és lecsókolta a könnyeket... nem kérdezett többet és nem is mondott semmit... ujjait a lábam közé csúsztatta én pedig az első érintéstől megfeszültem. Apró szikrákat szórt a bőröm alá, mintha apró áramütések érnének minden mozdulatával... ziháltam sürgető keze alatt... az utolsó pillanatban abbahagyta és újra fölém hajolt.. szinte könyörögtem az érintéséért... és mikor újra belém hatolt és kitöltött, robbanást éreztem magamban, a szememet be kellett csuknom, hogy ne szédüljek, a testem megfeszült elernyedt, majd újra ívbe hajlott nyögés zihálás és sikoly...az érzés ami hatalmába kerített leírhatatlan volt... nem tudom mi történt ezután, csak arra eszméltem, hogy hason fekszem, Andy ujjainak cirógatásától a testem még mindig meg - megremeg... és nincs erőm megmozdulni, csak bámulom a kéken ragyogó szemeit...mögötte, az ablakon túl, pedig esik a hó...

A baj nem jár.... egyedül?

A bejárat mellett álltam és levegő után kapkodtam, mint egy közönséges halandó... A férfi előttem állt és még mindig vigyorogva méregetett. Hosszú fehér haját nem fújta a szél, úgy állt ott mint egy megjelent festmény... Csak szemei villogtak sárgás-vörösen, mintha eleven tűzből lennének.
- Hogy érted...
- Én vagyok a teremtőd... az első teremtményeim egyike vagy, így a gonosz gyermeke... ezt a fiút... el kell pusztítanod... ezt parancsolom!
- Parancsolod? - néztem rá, most már dühösen...  - hát akkor parancsold meg másnak... és engem pedig ha lehet felejts el, ahogy eddig is tetted...
Felkacagott... majd vörös fény villant a szemében, elkapta a torkom és a falhoz nyomott...
- Nincs választásod... - a lehelete olyan volt, mintha pokol tüze égetné az arcomat. - a természetednél fogva... el akarod majd pusztítani... ezt fogja kiváltani belőled a... - eleresztett én pedig a földre zuhantam.
- Micsoda?... fejezd be...
- Most már érdekel? Hát tudod mit lányom, majd magadtól rájössz.. jó szórakozást hozzá, végül úgy is én nyerek majd... ha valamire szükséged van... csak mondd ki... Akuma háromszor és megjelenek előtted... de a fiúval kapcsolatban magadra vagy utalva, mert ellenszegültél a parancsomnak...
Néztem egy darabig, ahogy elindul az utcán, gondolkoztam, hogy utána rohanjak, de már késő volt, egy pillanat alatt köddé vált...
- Hát ez... igazán érdekes volt... - hallottam meg egy hangot... egy a tömegből kilógó fehér ruhában lévő lány lépett oda... - gyere.. - nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen a földről...



- Ha most azt mondod, hogy te meg valamiféle angyal vagy...
- Ne fejezd be, ha egy mód van rá... - fintorgott egyet... - szerintem...
- Szóval te miért jöttél és ki küldött...
- Nem vagy valami kedves... - hosszú szőke haját hátradobta és megigazította igen rövidke ruháját...
- Tudod az előbb egy vadidegen közölte, hogy ő a..
- SSSSSSSSSSS ki ne mondd... amúgy is tudom, mindent hallottam... és pont azért vagyok itt, hogy segítsek... nektek...
- Nekem és kinek...
- Jaj de értetlen vagy... a nevem Amara... Ámor teremtménye vagyok... félig ember félig...
- Angyal...
- Igen... a szerelem a gyengém... hála apámnak, rendelkezem némi erővel... és mivel a ti szerelmetek... megmentheti a világot, hát itt vagyok...
- És ha nem kérek a segítségedből... sem annak az embernek az ármánykodásából...
- Látom még mindig nem érted Winter... nem hazudott neked... ő az apád, a teremtőd...
- És Andy?
- Ő... lehet hogy ezt ne most beszéljük meg? - nézett körbe hirtelen... - Be kéne mennünk...
Leporolta a térdemet, mint egy kisgyereknek és mintha örök barátságot kötöttünk volna kézen fogott és elindult maga után húzva a bejárat felé... mikor beértünk, már fekete miniruha volt rajta pink mintával...
- Csinos vagy... - szólalt meg, mielőtt megkérdezhettem volna, hogy hogy csinálta... ekkor vettem észre, hogy rajtam is más ruha van, mint előtte...
- Amara... ugye ez a neved?
- Igen... - mosolygott
- Köszönöm... - erőltettem ki magamból...
A következő percben már a színpad szélénél álltunk. Én pedig tátott szájjal bámulhattam az első koncertet... amire emlékeim szerint valaha is elmentem. Andy többször mosolygott rám, miközben Amara továbbra is a kezemet szorongatta, néha visított egyet, nem hiszem, hogy tetette, tényleg élvezte a koncertet... akár csak a hatalmas tömeg...
Mikor vége lett, Andy odahajolt...
- Várj meg a hátsó kijáratnál... egy óra múlva ott leszek! - bólintottam és a hozzám nőtt angyallal elindultam kifelé...
- Amara elengednéd a kezem lassan?
- Nem lehet... apám azt mondta, hogy egy pillanatra sem veszíthetlek szem elől...
- De... személyes tér... nem akarok megszökni, felőlem velem tarthatsz a világ végére is, csak... a kezemet szeretném visszakapni...
- Na jó... - elengedett végre
Az egy óra lassabban telt el mint gondoltam Amara fel alá táncikált az utcán. A hátsó ajtó többedszer nyílt ki, de ezúttal végre Andy lépett ki rajta...
- Amara... - nézett a lányra... - mit csinálsz itt?
- Ti ismeritek egymást? - néztem rá döbbenten...
Némán összenéztek, majd Andy rám mosolygott...
- Mindent elmesélek... azt hiszem, nem vagy épp hétköznapi lány, ha ő itt van... - mutatott a szőke angyalra...

Érzések...

Már hajnalodott, amikor lassan elkezdtek eltünedezni a többiek, de mi kitartóan vártuk összebújva a napfelkeltét. A szárnyak teljes nyugalomban voltak, mintha ott sem lennének...
Amikor megcsillant a vízen a narancssárgás fény, szinte láttam a tündéreket, akik a napot húzzák, a mesék szerint... a sárgák, kékek narancsok és láthatatlannak tűnő vörösek mind arra késztették a szívemet, hogy fájjon...
- Annyira gyönyörű... - Éreztem, ahogy végigfolyik egy könnycsepp az arcomon... a belőle áradó jóság szinte mardosott, de nem bántam.
- Szerintem is... - mosolygott Andy... és még szorosabban ölelt át...
- Nemsokára elmentek...
- Gyere velem...
- Még nem lehet, de megígérem, hogy utánatok megyek... - mosolyogtam rá.
- Nem lenne jó, ha elveszítenélek...
A mellkasába fúrtam az arcom... szinte éreztem a vérének az illatát, még soha nem éreztem ilyen tiszta vért...a szárnyak megremegtek...

Az irodában ücsörögtem. Az egész Motel kiürült, amikor elmentek... az öt fiú és hűséges követőik... mind egy szálig eltűntek. A mobiltelefon, amit vettem a pulton hevert egyetlen fényképet és egyetlen telefonszámot magában rejtve. Pont így tökéletes.
Alig pár napra rá, Deacon nem érezte jól magát, így egyedül kitakarítottam az összes szobát, rendbe tettem mindent, összepakoltam a saját holmimat és a furgon platójára hajítottam a táskámat...
- Akkor? - lépett mellém az öreg - irány LA?
- Ez a terv... te mondtad...
- Nyugi... nem akartam semmit... illetve csak két dolgot... az egyik, hogy beírtama telefonodba a lányom számát és felírtam a tiédet magamnak... majd felhívlak... a másik pedig, hogy nagyon kérlek vigyázz magadra... és ami vagy, rejtsd el az emberek elől, nem mindenki olyan mint én... sokan ki akarnának használni...
- Ne félts... csak hívj majd fel... és ne aggódj... minden rendben lesz...
Az öreg megölelt, olyan erőtlenül, hogy a tudásom sem kellett volna hozzá, hogy megmondjam, nincs sok ideje hátra... sírni kezdtem...
- Mi a baj?
- Deacon... köszönök mindent...
- Nem arról volt szó, hogy a tündéreknek nincsenek érzéseik...
- Attl tartok ez sokkal bonyolultabb... valami történik és én ki fogom deríteni mi az... de ne menj el addig... szeretném ha megtudnád a csodákat, amik körülvettek...
Elnevette magát...
- Winter a halált nem lehet visszatartani....
- Meg lehet próbálni... - elmosolyodott és elindult az iroda felé...
- Viszlát Winter...
 A kocsiban ülve már alig vártam, hogy megérkezzek végre. Az utcákat jártam, minden olyan csillogó és csodálatos volt... rengetek gonosz lélekkel... mosolyra kényszerített az érzés. Épp meguntam a bámészkodást, amikor egy hatalmas épület oldalán, hatalmas plakát hirdette az aznap esti koncertet...
A hatalmas plakáton pedig ott voltak ők...

Félreálltam az autóval, kiszálltam és csak bámultam... hosszú percekig... néhányan arrébb löktek, de fel sem tűnt, csak bámultam és nem voltam vele egyedül... többen megálltak, fekete ruhás lányok és fiúk nevetgéltek össze... egyre többen lettek én pedig úgy döntöttem meglepem Andy-t... nem szóltam, hogy a városban vagyok.

Este:
Egész könnyen sikerült szállás találnom.
Újabb képességemet fedeztem fel az emberek között... képes voltam káprázattal elhitetni velük bármit... pontosan így is történt minden, a szállásom kifizetésétől a koncertjegy vételéig... mindenkit könnyedén átvertem, valamiféle pénz illúzióval talán... magam sem tudtam, hogy hogy csinálom... de működött én pedig kihasználtam.
Megérkeztem a stadionhoz, ahol a koncert volt. Alig vártam, hogy láthassam... könnyedén bejutottam.
A jegyet a kezemben szorongatva lépkedtem előre felé.
- Winter? - hallottam meg a hangját... - tényleg te vagy... - elég volt a szemeibe néznem és már mosolyogtam is. Boldog lettem...
- Meg akartalak lepni...
- Sikerült... - ölelt át... - el sem hiszem, hogy itt vagy... annyira... hiányoztál... - motyogta a hajamba, én pedig kihasználtam a lehetőséget és magamba szívtam az illatát. A szárnyaim megremegtek belül, amikor az ajkai édesen a számra tapadtak. Újra ott volt és újra éreztem mellette... az érzés pedig egyre mélyebb lett bennem... szükségem volt rá... mert szerettem.
- Most... el kell mennem készülni, te addig...
- El leszek itt - mosolyogtam rá...
- Rendben... - még egy gyors puszit nyomott a homlokomra és el is tűnt...
Leültem a pultnál lévő bárszékre és kértem valami furcsa nevű koktélt... furcsa fájdalmas érzés járta át a testem, amikor megláttam egy felém közeledő férfit. Talán negyven körül lehetett, természetellenes könnyedséggel lépkedett az egyre gyűlő tömegben. A fájdalom kezdett elviselhetetlen lenni, mintha ki akarnák tépni a szívemet...
- Winter... nem érezheted ezt... te nem erre vagy hivatott... - hallottam meg egy idegen mégis ismerős hangot... - meg kell halnia... meg kell hogy öld a fiút...
Az idegen felém lépett... én pedig a mellkasomhoz kaptam... szédültem a fájdalomtól...
- Ki maga?
- Az apád vagyok... - hajolt meg fellengzősen... -  én vagyok minden sötétség ura... ha úgy tetszik... én vagyok maga a gonosz... a Sátán...

Pár hónappal később...

Deacon, a motel tulajdonosa megszokta a jelenlétemet. A vendégek jöttek, mentek, csak én voltam állandó vendége... valójában, mivel már egy ideje nem kért pénzt, és én segítettem neki takarítani és főzni... valójában már nem neveztem volna magam vendégnek, inkább amolyan bentlakó lettem...
Deacon- tól megtanultam vezetni és már lassan mindent tudtam róla, esténként a teraszon ülve beszélgettünk, illetve mesélt nekem az életéről. Megtudtam többek között, hogy Clare, a neje nem rég halt meg, a gyerekeik mind szétszóródtak a nagyvilágban, hogy meggazdagodjanak, ő pedig magára maradt a motelben. Az egyik lánya Carry gyakran meglátogatja, de olyankor mindig jól összevesznek, mert Carry szerint Deacon- nak fel kéne adnia a motellel való törődést és hozzájuk költözni. Persze a férfinak esze ágában sincs a lányával és annak családjával lakni... mikor megismerem Carry- t titokban egyetértettem Deacon- nal... Carry érdekes teremtés volt, a maga módján kedves, de úgy viselkedett, mint aki maga találta fel az üzleti életet...

Aznap is épp túlestek egy ilyen veszekedésen, ami rendszerint azzal zárult, hogy Carry idegesen elhagyta a helyszínt nagy porfelhőt hagyva maga után...

Az esti beszélgetésnél aztán Deacon kivételesen nem történeteket kezdett mesélni...
- Winter... szeretnék fizetést adni neked...
- De hát így is ingyen lakom itt...
- Szeretném... eladni a motelt... eldöntöttem... jobb lesz így, megszünnek a viták Carry- vel, de előtte szeretném kifizetni neked azt a sok munkát amit elvégeztél helyettem, mert nem hiszem, hogy a következő tulaj így hagyná a motelt... az a kevés forgalom ami van erre felénk - nagyot sóhajtott... - Winter, még két hónapot maradunk, utána ideje tovább állni... addigra pont egy éve leszel itt... szerintem élned kéne az életed, nem egy öregemberrel és a még öregebb motellel foglalkozni... - mosolygott rám...
- De én szeretek itt lenni...
- Ugyan már, én a két kezemmel segítettem apámnak megépíteni a motelt, de még én sem szerettem valójában soha itt lenni - felnevetett... - csak a tisztelet ami itt tartott... és a hűség, de soha nem láttam csodákat, mert az egész életemet itt töltöttem... a gyerekeim innen repültek ki, a feleségemet itt ismertem meg és itt élte le az életét...
- Soha nem láttál csodát? Ezt meg hogy érted?
- Úgy értem, hogy más emberek fiatal korukban társaságba járnak, bandáznak, bulizni és koncertekre járnak, találkoznak sok érdekes emberrel... talán csodát is láthatnak... Winter... az az igazság, hogy nagyon beteg vagyok már jó ideje... nemsokára meg fogok halni... ezt a kis időt... a családommal kell töltenem...
Bólintottam, de nem teljesen értettem valójában miről beszél... a tv- ben néztem a filmeket éjszakánként és tudtam hogy a filmekben is ezt csinálják az öregek... haza mennek betegen, hogy ápolhassák őket és a családjuk mellett haljanak meg... nem értettem benne a logikát.
- Deacon... szeretnél olyat látni, amit ti csodának hívtok? - kérdeztem az öregtől...
- Persze...
Felálltam a székről, ügyelve rá, hogy a melleim takarásban maradjanak, lehúztam a felsőmet a tetoválásomról.
- Winter láttam már a... - nem fejezte be... soha nem tudtam meg mit akart mondani, mert ahogy megmozdultak a szárnyaim, elnémult... tátott szájjal bámulta a gyöngyház színű szárnyakat, majd végül visszanyerte a hangját... - köszönöm Winter... igazán boldoggá tettél egy öreg embert...

Hamar eltelt a két hónap... már csak pár nap volt hátra. Deacon soha nem kérdezett a szárnyaimról és tudtam, hogy jó emberre bíztam a titkomat.  Sok mindent kaptam tőle... kifizetett, nekem ajándékozta a saját furgonját, azt mondta nem lesz rá szüksége, majd Carry elviszi őt mindenhova és már úgysem lát jól. Kaptam tőle egy ajánlólevelet, amiben leírta, hogy nála dolgoztam egy évig és hogy milyen feladatokat végeztem...

- Winter! - Hallottam rekedtes hangját az emeletről - Vendég jött...
- Megyek! - kiabáltam ki a szobából, magamra húztam egy fekete ruhát, ami nem takarta a hátamat és mezítláb átszaladtam az irodába, ahol a pultnak támaszkodott az új vendég. Először azt hittem, hogy egy nő az, de amikor sietve megkerültem a pultot és szembe néztem vele, rádöbbentem, hogy nem...
- Szép estét... öt szobát szeretnék... - mosolygott kedvesen a fiú. Annyira elmerültem a tetoválásainak nézegetésében, hogy szinte robotként kértem el az iratait.
- Mr...
- Ne! Légyszíves tegezzük egymást... Nem hiszem, hogy ennyivel idősebb lennék nálad... - nevetett fel és a kezét nyújtotta felém... - kézfogás... emlékeztettem magam a filmekben látottakra... - Ashley vagyok
- Winter... - nyeltem egyet izgalmamban... mindent úgy csináltam mint egy ember... eddig jó... - egyedül veszed ki a szobákat?
- Nem, csak a motorral én értem ide először...
- Rendben, majd ha megjönnek a többiek, szükségem lesz az ő papírjaikra is... - mosolyogtam zavarodottan...
- Te is itt laksz?
- Igen, még... itt...
- Ez nagyon jó hír... - nézett rajtam végig... ez a nézés pontosan olyan volt, mint Dereck... ennek a fiúnak tetszik a testem... elmosolyodtam, ezt ugyanis sokkal kevésbé bántam, mint azt...
- Megmutatom a szobákat... - léptem ki a pult mögül... elhaladtam mellette. hátra sem néztem, csak zavarban voltam és lépkedtem előre megmutattam a szobákat, amik közül három az emeleten volt egymás mellett kettő pedig a földszinten...
- Te hol laksz? - vigyorgott újra...
- Ahh.. ott... - mutattam az alsó szint szélső szobájára... pont a mellette lévőnél álltunk.
- Akkor ez lesz az én szobám...- döntötte el... én pedig elvörösödtem...
- Rendben, én most megyek, ha bármire szükséged van, vagy ha megjönnének a többiek kérlek szólj, hogy elkérhessem a papírokat... - hebegtem gyorsan, majd elindultam, szinte futólépésben az iroda felé...
Ahogy becsuktam az ajtót, nekidőltem a hideg falnak... soha életemben nem voltam még ennyire zavarban... nem értettem a saját testemet... sem az agyamat... nem tudtam, honnan jönnek ezek az érések...

- Winter... engedj be... - kopogott Deacon... épp jókor...
- De jó hogy itt vagy... - vigyorogtam rá... - segítened kell...
Az öreg végighallgatta amit elmondtam neki. Majd nevetgélve leült a pulthoz...
- Winter, te láttál már olyan fiút azelőtt, aki... korban hozzád illik?
- Deacon... én százötven éves vagyok!
- ...százötven????????? - kerekedett el a szeme...
- Azt hiszem... legalább is az orvosok a kórházban a véremből ezt mondták... legalább százötven... mindegy... miért volt olyan furcsa érzés...?
- A fiú nyilván tetszik neked...
- Nem tetszik... és amúgy is... ő ember...
- Te meg nem... és én elfogadtam... soha nem kérdeztelek sem erről, sem pedig arról, hogy miért dobod ki a reggelit és a vacsorát... lehet hogy csak vonzónak találod, nem tudom... egy embernél ez gyakran előfordul, ettől még nem kell hozzámenned feleségül...sőt lehet, hogy nem is ő az aki a legjobban tetszik majd... lehet hogy szerelmes is leszel valakibe...
- Egy tündérnek nincsenek érzései - horkantam fel...
- Ezek szerint növesztettél... - nevette el magát...
- Látom jól szórakozol öreg... - húztam fel bosszúsan a szemöldökömet...
- Na jó... mit vársz tőlem?... Valószínűleg vonzónak látod a fiút... és még sok ilyen lesz, ha majd nem itt a motelban éled az életed, hanem ki is mozdulsz...
Elvörösödtem...
- Sok filmet nézel... pontosan úgy működik mint a filmekben... barátok, szerelmek, ellenségek, a fiúnak tetszik a lány... a lánynak a fiú... az ég szerelmére.. vén fejemmel itt magyarázkodok...
- Rendben... akkor nincs velem semmi baj...
- Úgy néz ki... - Deacon a pultra támaszkodott nevetve...

Későre járt mikor kopogtak. Mikor ajtót nyitottam, az első gondolatom az volt, hogy "de magas"...
- Szia, Wintert keresem... - milyen szép szemei vannak
- Megtaláltad... - atyaég, honnan szedem ezeket a szövegeket...
- Andy vagyok, Ash kért meg, hogy, ha megjövünk, szóljunk neked... - milyen szép a mosolya...
- Ja igen... a négy szoba.... - összeszedtem a gondolataimat.
Kikerülve a fiút elindultam az iroda felé.
- Szükségem lesz az... tudod mit? Elég, ha bediktálod a neveket, hogy ne kelljen egyesével...
- Ez egy jó ötlet... - hallottam a hátam mögül... - iszonyatosan jól néz ki a tetoválásod...
- Öhm... köszi... - dadogtam...
Az iroda előtt álltak még ketten.. az egyik Ashley volt, megismertem, a másik egy kicsivel idősebbnek tűnő fiú...
- Szia Jake vagyok - nyújtotta felém a kezét... ez a kézfogás milyen hülye dolog...
Bediktálták a neveket...
- Nincs kedved kiülni kicsit hozzánk? - mutatott Andy a partra, ahol tábortűz égett... a szárnyaim belül megremegtek a tűz látványától... de nem tudtam ellenállni a kísértésnek...
- De, mehetünk... - mosolyogtam...



Nem sokkal később többen is csatlakoztak hozzánk. Jinxx és CC, aki határozottan hasonlít egy koboldra... de ezt mégsem közölhettem vele...Sammi, Ella és egy szőke lány, aki csak végigmért majd undok fejjel helyet foglalt Ashley ölében...
- Ő Ashley aktuális csaja... nem tart sokáig, általában elég gyorsan fogyasztja őket... ne foglalkozz vele... - suttogta oda Sammi... először elmerengtem... soha nem tudtam, hogy az emberek megeszik egymást, aztán rájöttem, hogy Sammi valószínűleg nem táplálkozásra gondolt... mosolyogva bólogattam.
- Nagyon tetszik a tetoválásod... - folytatta a csevegést
- Köszönöm!
- Nagyon fájt?
Megráztam a fejem... hogy is magyarázhatnám meg... fogalmam sincs, milyen egy tetoválás fájdalma... szerencsémre a szárnyaim maguktól ilyenek, hogy biztosítsák nekem a helyet az emberek világában, de nem emlékszem hogy kerültek oda... ahogy arra sem, hogy mindig ilyen voltam e...
- Mennyi idős vagy Winter? - kérdezte kicsit távolabbról Ella
- Húsz múltam... - motyogtam zavartan és előkaptam egy szál cigit a dobozból, amit a kezemben szorongattam. Andy, aki eddig nyugton ült, hirtelen elém tartott egy égő gyújtót.
- Köszi...
- Megfoghatom? A tetoválásodat... - tette hozzá gyorsan... - olyan élethű...
Nem tudtam, hogy a szárnyaim mit szólnának hozzá, ha tapogatná őket valaki... néha önálló életet éltek... de bólintottam... forró ujjak szaladtak végig a meztelen hátamon... éreztem , ahogy végigsimít a szárnyakon újra és újra...
- Hihetetlen... - már mögöttem ült, a homokban.... - milyen puha a bőröd... - az érintése szinte szikrázott a bőrömön...
- Vissza kell mennem... - pattantam fel hirtelen, megijedtem, attól a hirtelen jött vágytól amit éreztem... először csak az érintése vonzott, de most már egyre jobban szerettem volna megcsókolni, úgy ahogy a filmekben láttam... - sajnos van még egy csomó papírmunkám... - tettem hozzá nagyon hivatalosan.
- Hát ha végeztél és még itt leszünk, gyere vissza... - mosolygott rám bátorítóan...
- Rendben és köszönöm a meghívást... sziasztok...
Ahogy elindultam a sötétben, a szárnyak megremegtek belül... hűvösödni kezdett az éjszaka...

Jó pár órát töltöttem iratok fölött. A motel számlái és minden papírja, amiket össze kellett pakolni a földön hevertek szanaszét... napokat töltöttem azzal, hogy évek és hónapok szerint rendezzem őket, hogy a hivatalos helyekre egyszerűbb legyen beadni...
Kopogtak...
- Tessék...
- Jó ég... nem vicceltél... azt hittem, hogy elijesztettelek... - hallottam meg a hangot, amitől remegni kezdtek az idegszálaim... letérdelt mellém... - Segíthetek?
- Nem hiszem... hogy tudsz, ezek csak számlák amiket... - nem volt időm befejezni... Andy az állam alá emelte ujjait és ajkait a számhoz nyomta... a szárnyaim őrült remegésbe kezdtek... és olyan érzésem volt, mintha a mellkasomba tőrt döftek volna, de mindemellett olyan édes érzés árasztott el, mintha minden eremben méz folyna vér helyett...
- Nahát... arany színű a szemed... még soha nem láttam ilyet... - suttogta lágyan alig elhúzódva... utána mozdultam, hogy újra érezhessem a remegést... közben összeszorítottam a szememet, hogy ne lássa...
Az ujjait végigfuttatta a szárnyakon...
- Nem jössz vissza a tábortűzhöz mégis?
- Talán holnap is ráérek befejezni a papírmunkát... - mosolyogtam rá
A kezemet fogta és úgy húzott maga után vissza a többiekhez...

Szökés...

Már nagyon vártam ezt a pillanatot, de most, hogy az ápoló, akivel nem egyszer keveredtem üzleti kapcsolatba, ott állt előttem és arra várt, hogy összepakoljak... már kezdtem félni. Mi vár rám vajon a falakon túl?
Valójában, soha nem jártam odakint. Az kórház, ahol fogoly voltam a világ szemében nem is létezett és ha nem lenne ez az ápoló, akit remélem soha többé nem látok, akkor itt halnék meg... és nem én lennék az első...
- Mehetünk? - néz rám megint azokkal a szemekkel, mint aki menten felfal... nem félek tőle, mert tudom mit jelent a testi vonzalom... de ettől még gusztustalannak tartom és visszataszít. A szaga olyan mint az ecetes uborka lé, használt olajjal összekeverve és lelocsolva a legolcsóbb kölnivel. Mindezek mellett legalább százhúsz kiló és maximum százhatvanöt centi... minden lépésénél azt figyeltem, mikor folyik szét...
De az alku az alku... nem tudom mire kell neki a vérem, de megkapta... ápolóként soha nem jutott volna hozzá, de így önként adtam neki... senki nem fogja megtudni, csak azt látják majd, hogy eltűntem... biztos keresni fognak... újra beleremegtem a gondolatba, hogy kint leszek...
- Mehetünk! - a vállamra vettem a sporttáskát, amit ő hozott a cuccaimnak.
- Gyerünk... - végig kommandózott a kórházon, én pedig higgadtan követtem, a guruló, bújó húspacát.

Mikor a parkolóhoz értünk, azt hittem kiugrik a szívem... már csak a kapu választ el a szabadságtól... a csomagtartóba másztam, ő pedig rám csukta.
- Nemsokára szabad vagy... - vigyorodott el még az utolsó pillanatban...


A hirtelen a szemembe vágó fénytől szinte baltaként hasított a fejembe  fájdalom.
- Megjöttünk... ez itt egy motel... remélem megleszel nélkülem csinibaba... - vigyorgott rám a hájas... - itt a pénzed, az irataid... és a táskád.. - a vállamra akasztotta, miután kiléptem  csomagtartóból... - ja és a cigid... ha jól emlékszem enélkül elég gázos a modorod...
- Bekaphatod...
- Mondom én...
- Dereck... minek neked a vérem...? - kérdeztem...
- Egyszerű... úgy tervezem, hogy meggazdagszom belőle... - megállt egy pillanatra a nyitott kocsiajtóban... - azt ajánlom... hogy kérj vacsorát és reggelit minden napra... tudom, hogy nem kell, de... jobb, ha errefelé nem jönnek rá a titkodra... Winter.. vigyázz magadra...
Néztem, ahogy elhajt az autóval... remélem soha többet nem találkozunk...

Az eget kezdtem bámulni. Meredten néztem a fölöttem gyülekező esőfelhőket... éreztem azt a friss illatot, ami eső előtt olyan tisztává teszi a levegőt... majd egy pillanattal később, máris ömlött az égből az eső. Döbbenten álltam. Azelőtt csak a kórház ablakából láttam esőt, de most a bőrömet érte, folyt rólam a víz, mintha zuhanyoznék. Dideregni kezdtem...
- Kisasszony, jöjjön be kérem!!! - a motel irodájából kilépő idős férfi a karomnál fogva kezdett vonszolni befelé, én pedig követtem
- Meg fog fázni, nem tudja, hogy nem szabad az esőn állni, pláne ilyen késő este...
- Elnézést, ha kellemetlenséget okoztam... egy szobát szeretnék.
- Meddig marad?
- Nem tudom... ja igen, és reggelit meg vacsorát is...
- Rendben... a neve?
- Winter Lunareth
- Elkérhetem az iratait? Kellenek...
- Rendben... - odaadtam a papírokat, miközben az apró irodában néztem körbe. A falakat fekete fehér képek díszítették, a többségükön egy asszony volt látható az öreggel, aki előttem állt... aztán voltak ott gyerekek és még régebbinek tűnő képek... mintha egy egész családfa fényképei lennének...
- Rendben kész is vagyunk... megmutatom a szobáját.
- Köszönöm!

A zuhany alatt állni egészen más volt itt, mint a kórházban, amikor egy ápoló hideg vízsugárral fröcskölt, mint egy állatot, miközben kibilincseltek... nem tudom mit tettem... nem tudom miért voltam ott és arra sem emlékeztem, hogy voltam e valaha a kórház falain kívül. Dereck elmesélte, milyen a kinti világ, de nem tudta leírni pontosan a dolgokat. És most itt voltam egyedül... felkészületlenül...
Kiléptem a zuhany alól, a testemen végigfutó tetoválás lassan kiemelkedett a bőrömből... így kinyújtóztattam végre szárnyaimat. Itt volt az ideje a vacsorának... a bőröndhöz léptem és elővettem belőle egy vérrel teli műanyagzacskót... Számomra ez mindennapos volt, de Dereck felhívta rá a figyelmemet, hogy ne lássa meg senki, sem a szárnyakat, sem azt, hogy vért iszom... miután elfogyasztottam jól megérdemelt vacsorámat, pontosan 13 csepp vért, az ablakhoz léptem és bámultam a villámokat amik a tájat sújtották a távolban... egész éjjel szakadt az eső és én csak bámultam...