Szökés...

Már nagyon vártam ezt a pillanatot, de most, hogy az ápoló, akivel nem egyszer keveredtem üzleti kapcsolatba, ott állt előttem és arra várt, hogy összepakoljak... már kezdtem félni. Mi vár rám vajon a falakon túl?
Valójában, soha nem jártam odakint. Az kórház, ahol fogoly voltam a világ szemében nem is létezett és ha nem lenne ez az ápoló, akit remélem soha többé nem látok, akkor itt halnék meg... és nem én lennék az első...
- Mehetünk? - néz rám megint azokkal a szemekkel, mint aki menten felfal... nem félek tőle, mert tudom mit jelent a testi vonzalom... de ettől még gusztustalannak tartom és visszataszít. A szaga olyan mint az ecetes uborka lé, használt olajjal összekeverve és lelocsolva a legolcsóbb kölnivel. Mindezek mellett legalább százhúsz kiló és maximum százhatvanöt centi... minden lépésénél azt figyeltem, mikor folyik szét...
De az alku az alku... nem tudom mire kell neki a vérem, de megkapta... ápolóként soha nem jutott volna hozzá, de így önként adtam neki... senki nem fogja megtudni, csak azt látják majd, hogy eltűntem... biztos keresni fognak... újra beleremegtem a gondolatba, hogy kint leszek...
- Mehetünk! - a vállamra vettem a sporttáskát, amit ő hozott a cuccaimnak.
- Gyerünk... - végig kommandózott a kórházon, én pedig higgadtan követtem, a guruló, bújó húspacát.

Mikor a parkolóhoz értünk, azt hittem kiugrik a szívem... már csak a kapu választ el a szabadságtól... a csomagtartóba másztam, ő pedig rám csukta.
- Nemsokára szabad vagy... - vigyorodott el még az utolsó pillanatban...


A hirtelen a szemembe vágó fénytől szinte baltaként hasított a fejembe  fájdalom.
- Megjöttünk... ez itt egy motel... remélem megleszel nélkülem csinibaba... - vigyorgott rám a hájas... - itt a pénzed, az irataid... és a táskád.. - a vállamra akasztotta, miután kiléptem  csomagtartóból... - ja és a cigid... ha jól emlékszem enélkül elég gázos a modorod...
- Bekaphatod...
- Mondom én...
- Dereck... minek neked a vérem...? - kérdeztem...
- Egyszerű... úgy tervezem, hogy meggazdagszom belőle... - megállt egy pillanatra a nyitott kocsiajtóban... - azt ajánlom... hogy kérj vacsorát és reggelit minden napra... tudom, hogy nem kell, de... jobb, ha errefelé nem jönnek rá a titkodra... Winter.. vigyázz magadra...
Néztem, ahogy elhajt az autóval... remélem soha többet nem találkozunk...

Az eget kezdtem bámulni. Meredten néztem a fölöttem gyülekező esőfelhőket... éreztem azt a friss illatot, ami eső előtt olyan tisztává teszi a levegőt... majd egy pillanattal később, máris ömlött az égből az eső. Döbbenten álltam. Azelőtt csak a kórház ablakából láttam esőt, de most a bőrömet érte, folyt rólam a víz, mintha zuhanyoznék. Dideregni kezdtem...
- Kisasszony, jöjjön be kérem!!! - a motel irodájából kilépő idős férfi a karomnál fogva kezdett vonszolni befelé, én pedig követtem
- Meg fog fázni, nem tudja, hogy nem szabad az esőn állni, pláne ilyen késő este...
- Elnézést, ha kellemetlenséget okoztam... egy szobát szeretnék.
- Meddig marad?
- Nem tudom... ja igen, és reggelit meg vacsorát is...
- Rendben... a neve?
- Winter Lunareth
- Elkérhetem az iratait? Kellenek...
- Rendben... - odaadtam a papírokat, miközben az apró irodában néztem körbe. A falakat fekete fehér képek díszítették, a többségükön egy asszony volt látható az öreggel, aki előttem állt... aztán voltak ott gyerekek és még régebbinek tűnő képek... mintha egy egész családfa fényképei lennének...
- Rendben kész is vagyunk... megmutatom a szobáját.
- Köszönöm!

A zuhany alatt állni egészen más volt itt, mint a kórházban, amikor egy ápoló hideg vízsugárral fröcskölt, mint egy állatot, miközben kibilincseltek... nem tudom mit tettem... nem tudom miért voltam ott és arra sem emlékeztem, hogy voltam e valaha a kórház falain kívül. Dereck elmesélte, milyen a kinti világ, de nem tudta leírni pontosan a dolgokat. És most itt voltam egyedül... felkészületlenül...
Kiléptem a zuhany alól, a testemen végigfutó tetoválás lassan kiemelkedett a bőrömből... így kinyújtóztattam végre szárnyaimat. Itt volt az ideje a vacsorának... a bőröndhöz léptem és elővettem belőle egy vérrel teli műanyagzacskót... Számomra ez mindennapos volt, de Dereck felhívta rá a figyelmemet, hogy ne lássa meg senki, sem a szárnyakat, sem azt, hogy vért iszom... miután elfogyasztottam jól megérdemelt vacsorámat, pontosan 13 csepp vért, az ablakhoz léptem és bámultam a villámokat amik a tájat sújtották a távolban... egész éjjel szakadt az eső és én csak bámultam...